A zene benne van a mindennapjainkban. Zenére eszünk, alszunk, zuhanyozunk és végzünk el számos dolgot. Nem folytatom a sort, de ha mégis azt tenném, akkor bátran kijelenthetnénk, hogy a zene bekúszik az életünkbe és átjár. Ott van velünk az első születésnapi zsúrunktól, az első keringőnkön át egészen a halálunkig. Mindenkinek van kedvenc zenésze vagy zenekara, mindenkinek van az életében egy zene, ami többet mond minden szónál, ugyanakkor van olyan is, amelyet ki nem állhat, mert évek óta arra ébred. És vannak olyan zenék is, amit egy filmből vagy meséből hallottunk egyszer, és azóta sem tudja a címét, csak annyit belőle, hogy valami tá-dá-di-di-di szerűséggel kezdődik, de túl lusták vagyunk hozzá, hogy rákeressünk a neten. Na jó, befejezem ezt az erőltetett bevezetőt, és egyenesen közlöm, hogy mit akarok ebből kihozni.

Mi az egyetemen, keresztyén fiatalokként kicsit mást is gondolunk a zenéről. Kicsit többet. Hisszük azt, hogy a dicsőítésben megélhetjük az Istennel való kapcsolatunkat. Magasztalhatjuk Őt és a dicsőitőzenében kifejezhetjük a szeretetünket Istennek. Egy jól megszokott kifejezést használva, imádkozhatunk hozzá. Imádkozunk és hívjük az Ő Szentlelkét, csak éppen gitár, furulya, zongora, vagy éppen dob kíséretében tesszük azt.

Immáron negyedik éve gyűlünk össze az Andaházi Kollégiumban minden hónapban egy alkalommal és dicsőítjük Istent. Zenés Áhítatnak nevezzük az alkalmat, ahol tanáraink szolgálnak igemagyarázattal, az egyetemi dicsőitő csapatunk pedig zenével. Jó alkalom ez számunkra, hiszen minden kollégistát és egyetemi polgárt szeretettel várunk a dicsőitő estjeinkre, hogy együtt épüljünk hitben és szeretetben.

               A dicsőitő csapatban, mindig szeretettel fogadjuk az új tagokat, akik szívesen csillogtatnák hangszeres tudásukat, de a zeneileg nem túl képzett hallgatókat is tárt karokkal várjuk, hiszen a dicsőítés örömzene, ahol mindegy, hogy valaki tiszta vagy hamis énekhanggal bír, mert az Úr minden esetben a szívünkre kíváncsi. Persze a csapattal vannak próbaalkalmaink is, ahol tudásunkat fejleszthetjük és egy testvéri közösségben egymás támaszai lehetünk egy hosszú és fárasztó egyetemi nap után. Azt hiszem a dicsőítés az egyik legegyszerűbb és legcsodálatosabb dolog, amit Istenért tehetünk, legyünk bármilyen érzelmi állapotban. így hát csak bíztatni tudok mindenkit, hogy jöjjön, próbálja ki magát és csak csatlakozzon a dicsőítéshez, akár a "színpadon" vagy a "nézőtéren" ülve.

Bubánci Alex
 Hitéleti és Diakóniai bizottsági elnök